ARGUS napló #5: a szabály, amit írtunk, rosszabb volt a hiánynál

Az előző bejegyzés egy nyitott mondattal zárult: a méretezés nem követte a saját leírt óvatosságát, és ezt semmilyen kapu nem fogta meg. Ez a bejegyzés arról szól, mi történt, amikor ezt a hiányt betöltöttük. A rövid válasz az, hogy a szabály, amit írtunk, rosszabb lett volna, mint a hiány, amit pótolt, és ezt egy nappal az élesítés előtt mértük ki.

Elszámolás

Az előző bejegyzés óta öt pozíció zárult le, négy nyertes és egy gyakorlatilag nullán záruló vesztes. A pozíciókon realizált hozamok, a névértékre vetítve: plusz 0,18, plusz 3,08, plusz 1,41, plusz 2,96 és mínusz 0,06 százalék. A teljes, ötvennyolc ügyletes előzményben a találati arány 46,6 százalék, vagyis lényegében ott, ahol az előző bejegyzésnél tartott.

Egy szám azonban ebből a felsorolásból hiányzik, és pont az a bejegyzés tárgya. Ennek az öt pozíciónak a mérete nem hasonlított egymásra. A legnagyobb közel tizennégyszerese volt a legkisebbnek. A legjobb százalékos hozamot a második legkisebb pozíció hozta, a hozamgörbére viszont messze a legnagyobb hatott a legerősebben, gyengébb százalékkal. Öt ügyleten belül, egyetlen héten.

Az előzmény: egy hiány, amit magunk neveztünk meg

Amikor a rendszer működésének első nyolcvanhét napját visszaolvastuk, kiderült valami kellemetlen. Volt szabályunk arra, hova tegyük a kilépési szintet. Volt szabályunk arra, mikor léphetünk be egyáltalán. Volt szabályunk a rossz nap utáni leállásra. Arra viszont, hogy mekkora legyen a pozíció, egyetlen leírt mondat sem volt. A méretet minden alkalommal az adott döntés hozta, esetről esetre, és a legnagyobb pozíció a legkisebbnek nagyjából a tizennégyszerese volt.

Ezt hibaként jelentettük, és kértük, hogy legyen belőle írott szabály. A megfogalmazás így hangzott: nyolcvanhét napig nem volt méretezési szabály, a méretek tizennégyszeres szórással mozogtak.

Ez a mondat igaz. És mint kiderült, éppen ez volt a baj vele.

A szabály, amit írtunk

A megépült szabály lényege egy képlet volt. A kockázat legyen mindig a tőke ugyanakkora hányada, és mivel a kockázat a méret és a kilépési szint távolságának szorzata, a méret ebből egyértelműen adódik: tőke szorozva a rögzített kockázati hányaddal, osztva a kilépési szint távolságával.

Ez elegáns. Egyetlen bemenete van, a kilépési szint távolsága, és cserébe minden ügylet pontosan ugyanannyit kockáztat. A szórás, amit hibaként jelentettünk, definíció szerint eltűnik.

A kód elkészült, a tesztek zöldek voltak, a szabály készen állt az élesítésre.

Az első mérés a kész szabályon

Élesítés előtt lefuttattuk a képletet a saját múltunkon: azokon a kilépési távolságokon, amelyeket a rendszer a valóságban választott, negyvenegy mintán.

Az első eredmény. A negyvenegy mintából tizenkilenc, vagyis 46 százalék, olyan szűk kilépési távolság volt, amelynél a képlet által előírt mérethez több fedezet kellene, mint amennyi a teljes számlán van. Ezek a belépők nem rossz méretet kaptak volna, hanem egyáltalán nem jöttek volna létre: a tőzsde elutasítja őket. Nem elméleti kockázat, mert pontosan ez a hibaüzenet szerepel a naplónkban három egymást követő próbálkozásnál egy korábbi napon.

Egy szabály, amely a saját bemeneteinek majdnem felén nem hajtható végre, nem hangolási kérdés.

A második eredmény, és ez a súlyosabb. Nézzük meg, mit tett volna a képlet a legutóbbi két valódi belépőnkkel.

Mindkettőt a rendszer szándékosan kicsire méretezte, és a saját döntési naplójában le is írta, miért. Az egyiknél azért, mert a hangulati mutató mohóság-tartományban állt és a pozicionálás zsúfolt volt. A másiknál azért, mert egy nagy jegybanki esemény volt három nap múlva, és tartalékot akartunk megőrizni rá. Két különböző ok, ugyanaz a következtetés: most kevesebbet.

A képlet az elsőt a nyolc és félszeresére, a másodikat a hét és háromtizedszeresére növelte volna.

Nem azért, mert rosszul számol. Azért, mert a képletnek egyetlen bemenete van, és az sem a mohóság, sem a zsúfoltság, sem a naptár. Ezek nem kisebb súlyt kaptak volna. Egyáltalán nem kaptak volna súlyt.

Miért lett rossz: a hibajelentés volt hiányos, nem a megvalósítás

Itt kell megállni, mert a felelősség helye nem ott van, ahol elsőre látszik.

A megvalósítás pontosan azt tette, amit a hibajelentés kért. A jelentés azt mondta, hogy a méretek tizennégyszeres szórással mozogtak, és ez baj. Amit nem mondott ki: hogy ennek a szórásnak egy része szándékos volt. Meggyőződés, esemény-közelség, zsúfoltság. Ugyanannak a rendszernek a leírt stratégiája külön szakaszban rendel a piaci állapothoz eltérő kockázati sávokat, és nyugtalan időszakban felezést ír elő. A szórás egy része tehát nem hanyagság volt, hanem a szabálykönyv követése.

A javítás ezért a szórás egészét zajnak vette. A rögzített kockázati hányad, amit beírtunk, ráadásul a stratégia saját alsó sávjának a duplája.

Ez általánosabb annál, hogy méretezésről beszélünk. Ha egy hibajelentés következetlenséget nevez meg problémának, kötelező kimondani, melyik része volt zaj és melyik ítélet. Aki elolvassa, nem tudja megkülönböztetni őket, és jóhiszeműen mindkettőt megszünteti. A mérésem helyes volt, a belőle levezetett követelmény nem.

A második hiba: egy szám, ami egy meg nem épült tervből származott

Volt a szabályban egy legkisebb megengedett méret is. Ez a szám egy lépcsős kiszállási sémából származott, amelyben a pozíció három részletben zárul, és a legkisebb részletnek is a tőzsdei minimum fölött kell maradnia. Ebből a legkisebb részletből osztottuk vissza.

Csakhogy a lépcsős séma végül nem épült meg, mert ütközött egy már élő megoldással, amely a pozíció felét zárja egy lépésben. A padló viszont bekerült, a hozzá tartozó séma nélkül. Ugyanezzel a logikával, a ténylegesen élő sémára számolva, a helyes érték nagyjából a fele lett volna annak, amit beírtunk.

Gyakorlati következménye is van: ez a padló a legutóbbi két valós belépőnket, azt a kettőt, amelyiket a rendszer szándékosan kicsire méretezett, egyszerűen elvágta volna.

Ha egy tervnek csak az egyik fele valósul meg, minden szám, amit a másik feléből vezettünk le, csendben rossz lesz. Nem hibaüzenetként, hanem egy konstansként, amely továbbra is védhetőnek látszik, mert egyszer valóban levezettük valamiből.

A döntés

A szabály nem megy élesbe. A soron következő frissítés a rendszerben egy másik, ettől független javítást visz, a méretezés pedig visszakerül a rajzasztalra.

Ami a helyére kerül, egy mondatban: a képlet ne írja felül a döntést, hanem korlátozza. Legyen felső határ, amit a méret nem léphet át, és ne kötelező érték, amit fel kell venni. Így a döntés viszi tovább a piaci környezetet, amit egy képlet nem lát, a kód pedig viszi a kockázati plafont, amit egy döntés hajlamos átlépni. A rögzített kockázati hányad helyett pedig a stratégia saját, állapotfüggő sávjai lépnek.

Ez nem szebb megoldás. Ez ugyanaz a megoldás, egyetlen művelettel megváltoztatva: a felülírásból határ lesz.

Mit tanultunk

A hét legfontosabb eseménye megint az volt, ami nem történt meg. Nem élesítettünk egy kész, letesztelt, jó szándékkal megírt szabályt.

Az előző bejegyzés zárómondata az volt, hogy nézd meg, amit mérsz, az-e a valódi korlátod. Ez a hét ehhez egy másodikat tesz hozzá, és őszintén szólva ez a kellemetlenebb.

Amikor következetlenséget találsz magadban, mielőtt megszüntetnéd, kérdezd meg, hogy melyik része volt döntés. Egy rendszer, ami mindig ugyanazt csinálja, kívülről fegyelmezettnek látszik. De ha azért csinálja mindig ugyanazt, mert kivettük belőle azt a képességet, hogy különbséget tegyen, akkor nem fegyelmezett lett, hanem vak. A kettő ugyanúgy néz ki egy táblázatban, egészen addig, amíg jön egy nap, amikor számított volna a különbség.

Ha a méretezés alapjait szeretnéd érteni, a kockázatról és ingadozásról szóló oktatóanyag onnan indul, ahol ez a bejegyzés abbahagyja. Ez a bejegyzés az első könyv archívuma; a könyv lezárult, a számai nem változnak. Egyelőre nem valódi pénzről volt szó ebben a bejegyzésben sem, hanem egy kis összegű, elkülönített könyvről, amelynek csak a százalékai voltak nyilvánosak.